Hazaérkeztem...
Vegyesházasság szülöttjeként egy hatalmas nagy gomolyfelhő volt felettem, amikor tiszta szívvel kerestem azt a napot, melyet Isten elrendelt a vele való találkozásra-és nem láttam tisztán,hogy hol találom.
Kisgyermekként evangélikus nevelést kaptam és természetes volt, hogy vasárnap gyerekórára, majd templomba vittek-és mentem. A délelőtti istentiszteletek után a jól ismert húsleves és rántott hús ízén kívül semmi nem tette igazán különlegessé ezt a napot számomra. Majdhogynem egy idő után megszokássá vált minden tettem és ezen a napon is ugyanolyan monoton módon csináltam mindent, mint a hétköznapokon. Valami hiányzott....
Mivel anyai ágam a zsidó vonalat képviseli, azonban nem vallás tartó, kiváncsisággal érdeklődtem egyszer-kétszer azután a különös szombat után, amit a zsidóság tart. Gyermekként néhányszor ellátogattam a helyi kis zsinagógába. Egy távoli, de mégis közeli világ tárult elém, melyből nem sokat értettem, de annál többet éreztem. Más volt... Kívánatosabb, de olyan elérhetetlennek tűnt. Kicsit feszengve és félve voltam köztük, mivel nem ismertem a szokásokat, a rendet. Ígyhát egy időre lezártam magamban ezt a dolgot.
19 évesen a hívő életem mélypontra süllyedt. Önmagammal kezdtem meghasonlani, amikor előtört belőlem a már rég bennem élő és élni akaró zsidó identitás.
"Hát én immár mit válasszak?" úton voltam éppen, amikor Isten elvezetett abba a közösségbe, ahol nem kellett megtagadnom egyik vonalamat sem, hanem e kettőt egységében élhettem meg.
Óriási megnyugvás és hatalmas béke volt bennem, mikor megéreztem, hogy lehetek Krisztusban hívő zsidó. Olyan zsidó, aki megéli identitását és nem tagadja meg Messiásást.
Ilyen szívvel szombaton ismét átléptem a zsinagóga kapuját. És az a szorongó érzés, amit kislánykoromban éreztem múlni kezdett. Azt vettem észre: otthon vagyok. Otthon vagyok népem között-a szombatban. Otthon vagyok-Isten kezében.
Teltek a hetek, hónapok és egyre szebb és tisztább érzés töltött be. Vágytam a szombat után. Vágytam arra a békére, melyet ezen a napon éreztem. Vágytam az Igére, mely egyre jobban kinyílt előttem. Vágytam a tanításra, mert megszáradt földként minden csepp víz táplált.
Szomjaztam Isten jelentlétét és minden szombatban megéltem a vele való találkozást. Gyönyörű szerelmes időszak volt....
Azóta eltelt lassan 5 év. És ez a szerelem nem múlt el. Sőt, mélyebb és egyre tartósabb lett. Minden szombatom Őelőtte való nap, a találkozás, a szolgálat napja.
A viharok közt is ez a nap valóban egy sziget. Sziget, hogy feltöltődjek szellemben-lélekben és még fizikálisan is. Sziget, hogy minden hétköznapi dolgot kizárjak és csak Istennel, az Ő üzenetével, szavával foglalkozzak. Sziget, hogy Őelőtte megálhassak, hogy Vele legyek azona a napon, melyet Ő rendelt.
A gomolyfelhők eltűntek. És minden szombaton rám ragyog a Fény....
EszterAz idő szigete...
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy elvezetett a Törvényhez, hogy megérthettem, a Törvény nem veszett el, hogy még ma is él, ma is működik, hálás vagyok Neki, hogy megélhetem a szombat fényét, a szombat szépségét, amit Ő a Törvényben adott nekünk, hogy megtartsuk azt.
Az idő szigete.., igen ezen a napon Isten előtt állunk, ezen a napon hátat fordítunk a világnak , annak pörgésével és minden zajával együtt, Isten előtt állunk. Az idő valóban mintha megállna ez időre. Ezen a napon Isten kiemel a világból, Ő előtte állunk, az Ő fénye ragyog ránk. Ilyenkor élesebb a látásunk, megláthatjuk mi az amit a hétköznapokban jól, nem jól csinálunk, szembenézhetünk saját magunkkal, az Ő tükre, ítélete előtt állunk.
Régebben, mikor lement a szombati napok napja, mindig csalódott és szomorú voltam. Csalódott voltam, hogy újra vissza kell mennem a világba, a hétköznapokba és annak nehézségei és harcai közé. Rá kellett jönnöm a szombattal nem áll meg végleg az idő, a szombat a pihenés napja, mikor fellélegezhetünk és erőt gyűjthetünk a tuvábbmenetelhez. Visszatekinthetünk, emlékezhetünk, és újabb ismeretekkel (az Övéivel), újabb látásokkal folytathatjuk utunkat.
Éppen egy szombati napon, mikor Isten rávílágított, hogy azért éreztem üresnek a hétköznapjaimat, mert elvártam az örömöket, elvártam Tőle hogy a mindennapjaimat kellemessé, jóízűvé, kényelmessé tegye, kellett rádöbbennem hogy nem magamért, nem az örömökért, nem azért hogy nekem olyan jó legyen, kell ezen az úton haladnom, hanem bizony másokért. Azért, hogy engedelmességem által Isten másokat is magához hívhasson , más elveszett juhoknak is megmutathassa a Törvény szépségét, az élet korlátait (ami nélkül nincs élet) és a szombat fényét.
Nem, a szombat nagyon nem egyenlő a vasárnapi "Istentiszteleti" címen futó bulizással, amit egykor tapasztaltam egy "karizmatikus" gyülekezetben.A szombat "kicsit" több ennél, szombaton Istennel találkozunk, előtte kell megállnunk, az Ő fénye és békessége ragyog ránk, az idő megáll ezen a napon. Szombat, az idő szigete, valóban az.
IldikóHogyan élem meg a szombatot?
Péntek délután van, még nem ment le a nap, és készülök a Szombat fogadására. Amint párom is hazaérkezik, nekiállunk és ráhangolódunk Istenre, a hét minden zsongását letisztítva magunkról. Mióta házasember lettem, külön papi szolgálatom a családom felé hirdetni Isten Igéjét a szent nap bejövetelekor. Miközben várom, próbálom megfogalmazni magamnak mit is jelent a Szombat számomra. Nehéz feladatra vállalkozom, leírni szavakkal azt, amit nem lehet. De azért megpróbálom:
A többi naptól eltérően, amint egyre sötétedik, kicsit úgy érzem, mintha másképp sötétedne el a világ, mintha várna valaki az ajtó mögött, amint énekelni szokták zsinagógába ilyenkor, várva a Szombatot, mint a mennyasszonyt. Más a hangulat, még olyan földön is, ahol nem Isten törvényei uralkodnak, és ahol más menny-asszonyt, más napon várnak és tisztelnek. Érezhető ez az ellentét és feszültség, és talán ez az, ami még szebbé teszi. Most Peszah előtt, nem csak a Szombatot várjuk, hanem a Szombatba való belépéssel, mint egy Bárkai megmenekülést szoktam érezni hétről-hétre. Nem ér el a halál, vagy más hamisság angyala. A Bárány vére, ezúttal már Isten Parancsaival vegyülve egy erős védettséget ad még Egyiptom vagy Babilon földjén is.
Régen, vasárnap reggeli Istentiszteleteken, úgy éreztem, mintha valamiről lemaradtam volna, mintha egy új hét új napján, már naivan ott állnánk az elhajózott bárka helyén várván, hogy minket is elvigyen, de csak csend és üresség volt az érzetem.
Valami olyan történik Szombaton, hogy érezni azt, amikor Isten népe, aki megtartotta eredeti Akaratát, egyszerre ül le egy asztalhoz, egyszerre gyújtja meg a Szombat lángjait és tölti el az estét egy nagycsaládként az Atya előtt. De ami még összeköti őket ilyenkor, és ami már mindenki számára fontos, hogy ekkor kéri ez a család egyhangúan és közösen a Messiás eljövetelét a világ minden pontján egyszerre, az időzónák ellenére is, kis csúszással, de mégis egy szellemi időpontban…
Számomra már gyerekkorom óta nagy öröm volt a péntek este és a Szombat. Semmilyen zsidó neveltetésben nem volt részem, mégis az iskolahét végének várásán túl, valami más vonzereje is volt ennek az időnek, vagy talán pont, hogy időtelenségnek. A vasárnapot viszont szinte trauma és végtelenül üres napként éltem meg hétről-hétre.
A Szombati csendhez, melyet Jeruzsálembe megélhet az ember, semmi közük az Európában tapasztalható vasárnapi „fegyverszüneteknek”. Ott úgy tud beköszönteni a csend és békesség a városba, hogy közbe az élet nem szűnik meg, sőt lángra lobban, ember és Isten közt, és ember és ember közt is.
Azt a békességet, amit csak évtizedekkel később tapasztaltam meg saját szememmel és szívemmel, már akkor érezhető volt egy szintén igencsak Babilónia-jellegű nagy nyugati városban.
De a gyermeki szív kívánságain túl is tudom most már, a múltra visszatekintve, hogy Isten már akkor velem volt és jelezte, hogy ez az Én napom.
Ma már részem lehet nekem is ennek az örömnek és békességnek, mikor hétről hétre, Szombatról-Szombatra egyre kirajzolódik, hogy miről is szól ez az ünnep. Amikor megpillanthatom én is ilyen távolról, milyen lehetett az első emberpárnak az élete abban az Atyai kertben…
Budapest, 2008.04.04: 15.50
Richard
